Árnyék

Berber Szomb. Okt. 13, 2007 9:07 pm

Meine buch Smile

néhányan ismerik
tudni kell h újra kezdet tköynv met amúgy már a vége felé jártam Smile

berakom

Tökéletes napra virradt. Örömöm még az is fokozta, hogy ma megyek lovagolni. Pontosabban gyakorolni az évente egyszer megrendezett díjugrató versenyre. Kipattantam az ágyból, elrohantam mosakodni, felöltöztem, és lementem reggelizni. Reggeli után elköszöntem anyától. Kirohantam az ajtón de félúton anya megszólított. – a kobakod, és pálcád itt maradt! – mondta – ebbe a kis táskába mag almát, és répát tettem Hintalónak- folytatta. –Rendben, köszönöm, viszlát.- Mondtam majd a biciklimhez rohantam. Gyorsan felpattantam rá, a táskát a hátamra dobtam, a kobakom a kezemre rögzítettem, a pálcát meg fogtam. Hűs szellő fújt az arcomba, éreztem, hogy száguldozom, imádom a száguldást, de legfőképp Hintalón. Útközben mikor majdnem oda értem, egy kocsit pillantottam meg, lószállítóval a hátulján. – nocsak! – szólaltam meg. Mikor elhaladtak mellettem, elfelejtettem hátranézni, hogy megkuksoljam milyen lovat, visznek, még akkor is, ha sokat nem látok belőle. A kis kövekkel megszórt úton lassabban tekertem, nem volt kedvem elnyalni a biciklimmel. Lassan, de biztosan odaértem a lovardához.A kapu előtt leszálltam, majd a biciklitárolóba vittem a kerékpárom. Ráraktam a biztonsági zárat, majd elindultam az istálló felé. Az istállóhoz térkővel kirakott út vezetett, két szélén pedig fák álltak. Olyan mesebeli érzés volt, hogy a fák levelei rezegnek, a madarak csipognak, néhány ló belenyerít, és megtöri a csendet. Bementem az istállóba, különös volt, mert Hintaló, megérez, és kidugja a fejét a boxajtón. Most nem tette, kicsit ideges lettem, de gondoltam, hogy Anna az oktatóm, kivitte bejáratni. Letettem a pálcám, kobakom, táskám, a földre, majd kirohantam az istállóból. A lovardának rengeteg gyakorló pályája volt, kettő mellett már el is mentem, egyben sem volt. Majd mikor az utolsóhoz értem ténylegesen kezdtem aggódni, lementem a lejárón, de csak Annát láttam Hintalovat nem. – Anna hol van, Hint… -emeltem fel a hangom, de Anna közbevágott. – Figyelj, előbb el akartam mondani, de nem voltam benne biztos… Hintalovat eladtuk!- mondta Anna. – mi? Az nem lehet igaz – mondtam szomorúan. Egy világ tört össze bennem. Futni volt kedvem, futni, ki a villából, nem akartam többé senkit, semmit, csak hintalovat. Elkezdtem rohanni, fel az istállókhoz, Onnan a biciklimhez. Hirtelen nem tudtam, hogy hol van a kulcsom, ezért otthagytam, nem érdekelt.Kirohantam a kapunk, majd jó négyszáz méterre egy kőben, amit nem láttam, elvágódtam. Tenyereim végig horzsoltam, az állam is piroslott. Felálltam, és elgondolkodtam.. –Talán, meg kellett volna várnom Anna mondandóját, és nem kellett volna így világaszakatta kirohannom… Elindultam visszafele. Kitöröltem a könnyet a szememből. A kapu előtt nagy lélegzetet vettem, és újra befelé vettem az irányt. A madárkák már nem csipogtak, messziből, két lány nevetése hallatszott. – Láttad h beindult? – mondta Sarah – Igen, de csak egy lóért, pfff - Válaszolt nevetve Monyca. Ezeket, a mondatokat szűrtem ki majd tovább mentem. A két lány jelenléte mindig is zavart. Nem voltak okosabbak nálam, semmiben, de ők valamiért mindig utáltak. Talán, azért mert ők is imádták Hintalovat, de Hintaló valamiért, engem kedvelt jobban. Nem is csoda. Volt, amikor már reggel itt voltam, hogy segítsek az istállóban, én etettem, mikor evett lecsutakoltam, majd kivittem a legelőre. A legelőn is rengeteget voltam vele együtt. Sokat vágtáztam vele, ott, és versenyekre is őt vittem el. Észre vettem, hogy velem szembe Anna jön. Kínosan éreztem magam, fel tudtam volna fordulni.

/folytatódik/